16- Vérszívó szörnyeteg

16

Utána egész éjjel azon agyaltam, hogy hogyan fogom elmondani Eriknek, miért vettem el tőle a mobilját. Olyan bűntudatom volt, hogy legszívesebben sikítottam volna, ugyanakkor az agyam egyik eldugott sarkában egy hang azt ismételgette, hogy jól tettem, bár hibáztam, ez a kis bűntudat még mindig jóval kevesebb fájdalommal járt, mint az ha esetleg később kiderül, hogy megcsalt. Másnap azonban, amikor odaadtam a telefont azzal az indokkal, hogy ott hagyta nálunk, Erik csak lazán vállat vont, és elvette minden egyéb nélkül. Talán mert bízott bennem annyira, nem feltételezte, hogy belenézek, vagy csak nem volt mit titkolnia. Akkor mégis miért nem tudtam benne megbízni?

Egy héttel később amikor átmentem hozzájuk, ott volt egy csaj, Dee, akivel állítólag legjobb barátok voltak, és csak ezért jött át Dee, hogy velem találkozhasson. Meg amúgy is, ha már ott volt, Erik korrepetálhatta matekból. A vicc az, hogy Erik nem is annyira jó matekból, úgyhogy az egésznek konkrétan semmi értelme nem volt. Szerintem. A csaj, miután bemutatkozott, még lábatlankodott egy ideig, de amikkor rájött, kicsit kellemetlen már a jelenléte, végre lelépett, én pedig kérdőn néztem Erikre.

- Ez meg ki volt? Nem is említetted az elmúlt majdnem 2 hónap során, hogy van egy iiiiilyen jó barátnőd. - néztem rá felvont szemöldökkel.

- Igazából nincs is, Dee az a fajta lány, aki egy picit túl tudja spilázni a dolgokat. Mindig is hiperaktív volt, mindenről tudni akart, satöbbi. - tény, hogy ahogy ránéztem láttam magam előtt ahogy viháncol, még ha akkor éppen nem is csinálta. Annyira nem hasonlított hozzám, nagy fekete, göndör hajával, hatalmas barna boci-szemeivel, tökéletes ellentétem.

- Mióta ismered?

- Anyámék, és az ő szülei elég jóban vannak, így nagyjából születésem óta.

- De mégsem vagytok annyira jóban? - valahogy nem illett össze nekem ez az egész.

- Persze, jóban vagyunk, de mostanában nem igazán tartjuk a kapcsolatot, teljesen más az érdeklődési körünk, ha látom nagyritkán valahol, akkor a próbateremben, mert valahogy mindig valamelyik sráccal jön össze a csapatból.

- Veled is járt? - óriási gombóc nőtt a torkomba, alig bírtam beszélni.

- DEHOGY! Nekem Dee inkább olyan, mint egy testvér, nem tudnám magam vele elképzelni.

- "Mintha ő nem így érezné..." - gondoltam, de csak ennyit mondtam - Akkor még fogom párszor látni.

Egy újabb héttel később, vagyis egészen pontosan 6 nappal később, anyáék szobafogságba zártak, és eltiltottak Eriktől. Hogy miért? Azért mert kaptam pár rossz jegyet, persze apa volt otthon, és amikor elkezdett velem üvöltözni, a fejéhez vágtam, hogy egy seggfej, és azt kívánom, hogy soha többé ne kelljen őt látnom. Na, ez betette a kaput, mindentől eltiltott, én meg felrohantam a szobámba. Nem tudtam sírni sem, csak ott feküdtem, és a plafont bámultam, sejtettem, a neheze csak akkor jön amikor anya hazajön. Egész éjjel azok jártak a fejemben amiket mondott. "Hallod? Vége. Nem szeretném, ha továbbra is találkozzál azzal a fiúval, megértetted?! - kiabált - Akkor beszélünk erről az egészről újra, ha kijavítottad azokat a jegyeket." Tudtam, hogy csak a kést forgatom a sebeimben, de nem tudtam nem ezeken agyalni.  "Te azért hozod ezeket a förtelmes jegyeket, mert nem bírsz megbízni abban a szerencsétlen balfékben? Ez fontosabb neked mint a tanulás, a jövőd?! Neked tényleg elment az eszed!"

Persze nem bírtam magam távol tartani Eriktől, csak megbeszéltem vele, hogy reggelenként nem a kapuban vár, hanem a sarkon lévő kávézó előtt. Aznap reggel is, csak levágtattam a földszintre, és gyorsan beköszöntem apuéknak, és kirobogtam a házból. (Újabban nem szívesen töltök otthon sok időt, mert anyáék folyton ellenőrizgetnek.) Jó volt végre újra Erik karjai között, nagyon hosszú volt a hétvégém, így hogy ki sem tehettem a lábam a lakásból. Erik nem tudott a szobafogságomról, az okáról tudott, de ő megértett, és vigasztalt, nem pedig üvöltözött velem. Azt meg végképp nem akarta, hogy ne találkozzak vele. Az elmúlt időszakban állandósult egy folyamatos szorongás, hacsak nem voltam mellette, ha egyedül voltam folyton rémképek ezrei rohantak meg, ahogy Erik más lányt ölel át, ahogy engem szokott, ahogy más lányoknak viszi a virágot a randira, és más nevet a személyes vicceiken. Ahogy ott sétáltam mellette, végig ezen pörgött az agyam, vajon mit csinált hétvégén, neki is hiányoztam? Akkor miért nem mondja? Miért nem keresett? Mit csinálok rosszul? Vajon szeret egyáltalán?

- Mi baj édes? Min rágódsz ennyire? - nézett le rám.

- Semmi különösről. - válaszoltam a szám szélét rágva - Hogy telt a hétvégéd?

- Ne tereld a témát! Valami baj van? - úgy éreztem, átlát rajtam.

- Tényleg semmi, csak gondolkoztam.

- Micsodán?

- Semmin. Hagyjuk. Semmi értelme nem lenne, ha elmondanám.

- Most meg kéne lepődjek? Újabban semmit nem mondasz, mintha lenne egy fal közöttünk, csak beszélek, megpróbállak felvidítani, de hatástalan, mintha kiszívták volna az életet belőled. Mi történt aznap? - nem kellett mondania, pontosan tudtuk mindketten, hogy melyik esetről volt szó.

- Nem tudom mikorról beszélsz...

- Dehogynem tudod. De tudod mit?! Ebből elegem van, kizársz az életedből, úgy érzem egy idegen vagy. Mintha az az együtt töltött idő nem is lett volna.

- Szeretsz még? - pislogtam ki a könnyeimet.

- Persze hogy szeretlek, de... Miért provokálod, hogy kidobjalak? - megfogta a vállamat, megállított, és mélyen a szemembe nézett. Nem bírtam sokáig, inkább a cipőmet kezdtem tanulmányozni.

- El fogunk késni. Mennünk kéne.

- Leszarom az iskolát, ez sokkal fontosabb! Sorra csinálsz olyan dolgokat, amelyek feszegetik a határokat, vajon mennyi ideig vagyok elviselni téged.

- Miről beszélsz?! - kezdtem mérges lenni - Vannak problémáim, de hogy csak azért csinálnék dolgokat, hogy elidegenítsem magam tőled?! Ez kész röhej! Nehogy azt hidd, hogy körülötted forog a világ!!!

- Óóh, de körülötted sem! - már ő is kiabált, az utcán sétáló emberek sorra kapták a fejüket az irányunkba -  Mit gondoltál, majd nem tűnik fel, hogyha azt hiszed nem figyelek, a telefonomban kotorászol, nem hagysz a barátaimmal beszélgetni, még a fiúkkal sem, a lányok pedig már szóba sem állnak velem, mert teljesen megfúrod őket bármilyen társaságban. Nem jársz már sehova, csak ahova én is... Amber eszedbe jut néha, mert őt sem látom mostanában soha? Olyan vagy, mint egy pióca, rám csimpaszkodtál, és elszívod az életemet előlem.

- Azt mondtad, itt leszel mellettem! Azt ígérted, nem fogod hagyni, hogy ellökjelek. Ezek csak üres szavak voltak?

- Nem, akkor úgy éreztem, igazak. De gratulálok, sikerült bebizonyítanod, hogy nem bírok ki mindent. Lehet, hogy ez azt jelent, hogy nem vagyok beléd szerelmes. - nézett rám hűvösen - Ez volt a célod?

- Ne csináld ezt, ez a vita nem állhat az utunkba... Ugye?! - a dühöm átcsapott pánikba, mert Erik szemében azt láttam, hogy tényleg komolyan gondolja, amiket mondott.

- El kellett gondolkozzam ezen a hétvégén, amíg nem tudtunk találkozni, hogy mikor éltem egy kicsit a saját életemet, egyedül. Tudod mikor? Mielőtt kettőnk között komolyra fordultak volna a dolgok.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hogy képzelheted, hogy csak... Nem fontos... - csuklott el a hangom - Menj csak, jobb az életed nélkülem, csak egy vérszívó szörnyeteg vagyok.

- Hát nem érted?! Fontos vagy nekem. Nem akarom, hogy tönkretedd a életed, de amit elvársz tőlem, az túl sok.

- Tényleg?! Talán egyszerűbb lett volna, ha elmondod! Tudod én mit látok egyedül? Azt, hogy első adandó alkalommal elhajítasz, mint egy használt zsepit! - valahol mélyen tudtam, nem mondok igazat, de akkor, ott minden szót helyének valónak éreztem.

- Én feladom! Most szépen hazamegyek, és nagyon szépen megkérlek, hogy ne keress egy ideig. Próbáld meg végiggondolni, hogy mit csináltál-csinálsz, és hívj fel, ha úgy érzed képes vagy elmondani, hogy VALÓJÁBAN mi a bajod. Nem a fedősztorit, nem a halandzsát, nem az üres mentegetőzéseket, az igazit.

- És ha nem tehetem? - gördültek végig a könnycseppek az arcomon - Ha nem tehetem, mert amint kiejtem a számon valósággá válik, nem csak egy rossz rémálom lesz?

- Akkor nem csak nekem, hanem magadnak is hazudsz. - és ezzel elsétált. Én ott álltam letaglózva, a könnyeim patakokban csorogtak végig az arcomon, és csak arra tudtam gondolni, hogy mindent elveszítettem ami valamikor fontos volt az életemben. Leroskadtam az egyik padra, és az aszfaltra vetődött árnyékokat figyeltem, ahogy szép lassan összeolvadtak a sírástól.