8- Ellenfelek

8

Reggel folyamatosan azon izgultam, hogy hogyan nézek ki. Végül raktam magamra egy kicsi sminket, és oldalt befontam a hajam. Korán kész lettem, így tudtam anyuval dumálni így suli előtt.

- Hogy tetszik a suli?

- Tök jó, bár már egy ideje Amber beteg, így kicsit egyedül vagyok.

- Vikivel mi van? Találkoztál vele?

- Aha, semmi különös, talált új barátokat, összejött valakivel…Tehát éli az életét. - nem mertem anya felé nézni, mert attól féltem, hogy észreveszi a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket. Mikor tudatosult bennem, gyorsan letöröltem az arcom, és rámosolyogtam.

- Nagyon hiányzik a régi suli? A társaság?

- Nem tudom, jó volt találkozni az ottaniakkal, de most már nem olyan rossz. Azt viszont sajnálom, hogy az atlétikát abba kellett hagynom.

- De hát itt is tudsz futni például, de, ha gondolod, egyik délután kereshetünk egy egyesületet.

- Az jó lenne, kösz. Volt is egy lány az osztályban, aki szintén atletizál, és mondta, hogy jó lenne, ha ugyanabba az egyesületbe járnánk.

- Akkor majd azzal kezdjük a nézelődést, és meglátjuk.

Amúgy aggodalmam hiába való volt, mert Erik aznap nem jött elém. Egészen furcsa érzések párbajoztak az elmémben, egyik oldalról kicsit megkönnyebbültem, ugyanakkor csalódtam is. Betettem inkább a zenelejátszómat, és az iskola felé siettem.

Mikor beértem a suliba, láttam, hogy Erik is ott van, meg egy másik lány. Beszélgettek. Ráadásul elég meghittnek tűntek. Hirtelen nagyon mérges(=féltékeny) lettem, aztán arra gondoltam, ha Erik ilyen gyorsan túltette magát az irántam való érzelmein, az csak nekem könnyebb. De ahogy meglátott szólt valamit a lánynak, és vele együtt odajöttek hozzám.

- Szia, Alyson, ez itt Chelsea, akivel egy lovas klubba járunk, ő díj-ugrat, én pedig ugye lovaspólózóm. - kezdte Erik.

- Szia, mint már Erik mondta Chelsea vagyok, nagyon örülök, hogy találkoztunk. - erre, Erik "szinte" észrevétlenül belém karolt, mintha már egyenesen egy pár lennénk – Nem is mesélte Erik, hogy ti együtt vagytok...

- NEM, nem, nem, nem... nem járunk, csak... - ellenkeztem.

- Óóó, oké, én nem szólhatok semmit.

- Nyugi, tényleg, ha kell, neked adom! - erre mindannyian hangos nevetésben törtünk ki. Összességében szimpinek tűnt Chelsea, de töriből dogát írtunk, így becsöngetés előtt gyorsan elköszöntem, és húztam is órára.

Szünetekben néha össze-összefutottunk, furcsa, hogy eddig fel sem tűnt, de most többször is láttam Erikkel beszélgetni. Ebédszünetben is egymással dumáltak, így elég magányos lettem, de nem akartam odamenni hozzájuk. Barbie és sleppje csak kárörvendve néztek, de mikor Alex engem választott társaságának, hát lefagyott az arcunkról a mosoly, szó szerint.

Az egész úgy történt, hogy szünetben kimentem a kertbe és leültem olvasni. Iszonyat jó volt a könyv, de egyszer csak kizökkentett valaki a kis világomból, hisz kitakarta a Napot. Gorombán oda akartam szólni, aztán mégsem tettem, mert megláttam, hogy aki ott áll előttem az nem más, mint Alex.

- Leülhetek? - kérdezte. Meg sem tudtam szólalni, csak bólintottam. - Bocs, látom, olvasol, nem akarlak zavarni, majd megpróbálom befogni.

- Áhh, mindegy, inkább beszélgessünk, úgy sem annyira nagy szám ez a könyv- ÚRISTEN! Ezt miért mondtam?! Most komolyan a szemébe hazudtam, csak hogy ne legyen bűntudata????

- Mit olvasol?

- "Egy nap", ismered?

- Ööööö, nem nagyon, de mintha azt hallottam volna, hogy jó. - a francba, ez nem jött be, most mit mondjak??? Alex ezzel most nem könnyítette meg a hazugságomat. Vajon miért jött ide?

- Aha, ja, hát még nem nagyon tudom... - habogtam össze-vissza - Végül is te jöttél ide hozzám?! – basszus! Ez meg úgy hangzott, mintha megfenyegettem volna.

- Hát, gondoltam, hogy hátha lenne kedved eljönni velem, mármint várost nézni. Vagy valami... Látom, a sulit már ismered, de egypár nagyobbnak bemutathatnálak. Ahogy észrevettem, eddig nem a legjobb arcokkal lógtál. - vágott fancsali képet.

- Hééé, mi bajod Amberrel és Erikkel?

- Amberrel semmi.

- És Erikkel??

- Nem akarom, hogy vele barátkozz.

- Miért? –egyszerű kérdésnek gondoltam, de konkrét választ nem kaptam.

- Csak. Bunkó és kész. Minek ezt magyarázni, hát te nem látod?

- De, néha… Nem ismerem régóta, de azt hiszem máris a barátom lett, és akármit is gondolsz róluk, nincs jogod kioktatni. - már szinte kiabáltam, mert egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy Alex idejön, csakhogy kritizálja Eriket.

- Hé-hé, nyugi, csak azt mondtam, hogy nem érdemel meg téged.

- Hogy mi?!

- Lényegtelen, van kedved eljönni velem valahová, vagy nincs?

- Ez, most komoly?! Idejössz, elkezdesz engem és a barátaimat szekálni, aztán csak úgy, spontán elhívsz valahová? – én vagyok a hülye, vagy ez tényleg nem logikus?

- Mi a véleményed a városnézésről? Ahhoz lenne kedved? Mennyit láttál már a városból?

- Már voltam itt kétszer, úgyhogy a kötelező látványosságokon már túl vagyok. – semmit nem tudtam kezdeni a viselkedésével, így jobb híján megpróbáltam lepattintani. Meg kell, mondjam kevés sikerrel…

- Aha, akkor most azokat a titkos szépségeket fogom megmutatni, amiket még biztosan nem láttál. – és villantott egy olyan mosolyt, aminek nem tudtam ellenállni( pedig erősen próbáltam, TÉNYLEG!), én is elvigyorodtam, persze ezt igennek vette.

- Sziasztok, te mit keresel itt? - kíváncsiságán kívül még valami mást is éreztem Erik hangjából. Mint később ráeszméltem, ez gyűlölet volt, csak úgy sütött belőle.

- Neked meg mi közöd van hozzá? - Alex sem rejtette véka alá érzelmeit, majd mikor Erik félreérthetetlen mozdulatot tett felém, hirtelen elkerekedett a szeme, hátat fordított, és otthagyott. MOST MI VAN? Miért történik ez velem????

- Mégis mit csinálsz? Ezt hogyan gondoltad? - nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne üvöltsek Erikkel is. - Chelsea-t hol hagytad? Képesek vagytok egymás nélkül is megmozdulni? Már azt hittem, összenőttetek.

- Álljál már le, csak megvédtelek ettől a baromtól.